Vasárnap este van, és már a hétfőn jár az eszed.
Számolod vissza a napokat a szabadságodig.
Aztán eljön a hétfő reggel, és nagy levegőt veszel, mielőtt belépsz a munkahelyedre. Előre tudod, hogy megint túlélésre játszol. Mert vagy ezt teszed, vagy ennyi volt.
A legjobbat, a legtöbbet kell kihoznod magadból.
Ma is, holnap is, holnapután is.
Minden egyes nap, mert ez az élet, ez az elvárás, ennél kevesebbel nem érik be. És egyik nehéz helyzet jön a másik után. És te mindnek teljes erőbedobással gyürkőzöl neki. Közben pedig belül érzed, ahogy egyre kevesebb marad belőled.
De nem állhatsz meg. Mert megállni ijesztőbb, mint így menni tovább.
Ez nem élet. Ez túlélés. És ha sokáig így megy, a kiégés már csak idő kérdése.
Meddig bírod még?
Nem is emlékszel már rá, hogy volt-e ez másképp.
Fokozatosan normalizálódott, hogy mindig van valami, amit meg kell csinálni, valami, ami muszáj. Bizonyítani, teljesíteni kell erő felett. Folyamatos a versenyhelyzet, nem hangos és nem látványos. Csendesen van benne minden reggeli emailben, minden feladatban, minden meetingben, nincs hibázási lehetőség. Nem azért fizetnek.
Mindegy mit hoz az élet, bírni kell, félre kell tenni azt, aki vagy. Napi nyolc órában nincsenek érzések, nincs magánélet, csak a munka, csak teljesítmény. Aki sokat bír, az erős. Aki kevesebbet, az gyenge, vagy nem elég elkötelezett, nem veszi eléggé komolyan a munkáját.
És mi nemcsak elfogadjuk ezt, hanem egyenesen büszkék is vagyunk rá. Büszkék vagyunk arra, hogy bírjuk. Hogy nem panaszkodunk. Hogy magas fordulatszámon működünk, és ha kell, még mosolygunk is közben. A túlterheltség nem teher, hanem elvárás, státuszszimbólum. Toljuk tovább a szekeret. Mert nincs más opció, mert minden prior és mindent azonnal kell. És mert mindenki más is bírja.
A kérdés csak az: meddig bírjuk még ezt így?
Ha engem kérdezel, akkor nem sokáig. Eljátszhatjuk, hogy kemények vagyunk, megy ez nekünk, de alapvetően nem kellene, hogy ez tegye ki az életünk nagy részét.
Lehet másképp is működni
Ha így éled az életed, akkor nem több ez, mint sprintből sprintbe ugrani. Ha teli a napod olyan projektekkel, amikbe mindig minden erődet bele kell adnod, akkor olyan vagy, mint az a futó, aki maratont akar futni, mégis végig sprintel. Szerinted képes lesz így célba érni? Szerintem nem. Még jóval a célvonal előtt összeesik. És ez nem gyengeség. Csupán egy nem jól megválasztott működési mód.
A maratonista nem azért fut lassabban, mert nem bírja, hanem mert tudja, hogy 42 kilométer van előtte. Megtanulja, hogy ne csak rövid távban gondolkodjon. Ehhez uralnia kell a légzését, a tempóját, a testét és az elméjét. Figyel a jelzésekre, nem nyomja el őket. Tudja, mikor kell visszavenni, és mikor lehet rátenni egy lapáttal.
Ez nem kevesebb teljesítmény. Ez egy másfajta működési mód.
Mert ha az életed egymást követő sprintek sorozata, akkor mindig csak a következő célvonalig látsz. Utána jön a következő sprint. Aztán a következő. Nincs megérkezés, csak egy következő rajtvonal. Közben pedig lassan, szinte észrevétlenül elvész valami.
Először az öröm.
Aztán a kapcsolatok.
Aztán te magad.
Ha viszont maratonként tekintesz arra, ami előtted van, egyszerre látod az egészet. Nem azt kérdezed: hogyan bírom ki a következő hetet? Hanem azt: hogyan akarok működni tíz év múlva is? Milyen tempó az, amit nem csak most, hanem hosszú távon is tudok tartani?
Bírni és nem csak túlélni. Ez a valódi különbség.
Az élet nem egy spint. Nem a következő hétvégéig, vagy szabadságig kell kihúznod. Akkor sem, ha ezt sugallja a világ körülötted. Az élet egy maraton, amit ha végig akarsz élni, akkor meg kell tanulnod beosztani az erődet. Meg kell tanulnod megválasztani a harcaidat. És látni azt is, hogy vajon, célba tudsz-e érni azzal a tempóval és technikával, amivel most éled az életedet.
Hogyan működik ez a gyakorlatban?
Nem egyik napról a másikra változik meg az ember.
A régi sprintszemléletet nem lehet egyik napról a másikra maratoni gondolkodásra lecserélni. Ez is egy folyamat. Van azonban egy lépés, ami aprónak tűnhet, mégis óriási jelentőségű, és amit azonnal megtehetsz.
A saját kezedbe veszed az irányítást, vagy hagyod, hogy továbbra is a körülmények, a főnököd, a határidő, az elvárások döntsenek az életedről?
Ez most nagy és komoly döntésnek tűnik, de hidd el, ha lassítasz a tempón, ha hagysz magadnak életteret, ha megengeded, hogy önmagadhoz is kapcsolódj, nem dől össze a világ. A munkádat sem veszíted el attól, ha nem halsz bele minden nap egy kicsit. Ha figyelsz magadra, a testedre, az elmédre, arra, ami feltölt, akkor is forog a föld.
Ez nem elvont életbölcsesség. Ez egy nagyon konkrét döntés: nem lehet fontosabb a munka, mint a saját testi-lelki egészséged. Választhatod egyszerre önmagadat és a munkádat is.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ahelyett, hogy elnémítanád a tested jelzéseit, megtanulod meghallani őket. És megéled, hogy a pihenés nem jutalom, amit ki kell érdemelni, hanem befektetés. Abba, hogy holnap is ott tudj lenni. Jövőre is. Tíz év múlva is.
